Sosem gondolkoztam azon, hogy miért élek. Csak éltem bele a nagyvilágba, egyik város a másik után. Senki sem fogadott be, és senki sem fogadott el. Egyik faj sem. Mert nem tartozok egyikhez sem. Sosem tűnődtem az élet értelmén, hogy én miért létezem. Van oka annak, hogy egy olyan korcs, mint én, éljen? A válasz mindig ugyanaz volt: Nem. Sok-sok évvel ezelőtt elvesztettem egy jó barátot. Az utolsó ember volt, akihez kötődtem. Ezután elfordultam a világtól, magamba zárkóztam, szívemet erős páncél védte. Egy pajzs, amit én alakítottam ki magam körül a sok száz év alatt. Egy pajzs, ami megvédett az érzelmektől és megvéd a világ többi fajától. Képes vagyok arra, hogy megvédjem magam a szörnyektől. Bármelyiktől. Mert én vagyok a világ legveszélyesebb lénye. Különleges erőkkel rendelkezem. Fajomnak nincs neve. Félvér vagyok. Félig ember és félig vámpír.

De az életem megfordult, amint megismertem a hozzám hasonlókat. Egyikőlyüket család vette körül, akik elfogadták, szeretették. A magamfajtára az egyszerű ember mindig csodálattal néz. Mert nekik szépek vagyunk. Viszont ha én tükörbe nézek, csak egy szörnyet, egy korcsot látok. De az a kislány más volt. Apja, anyja szerette. Egy vérfarkas még feleségül is akarta venni! Hát nem nevetséges? Gondoltam ezt akkor. De ma már tudom, hogy a szerelemnek nincs határa. És, hogy tényleg vak.

Ez a történet három és fél évvel az után kezdődik, hogy a Volturit megtörtük. Befogadtak a családba, s nem engedtek többé el. Szétszakíthatatlan kötelék alakult ki köztünk abban a pillanatban, hogy kiléptem a kis mezőre, hogy megvédjem a fajtámbeli kislányt.