Végig figyeltem a fák mögül a réten zajló jelenetet. Épp kitámasztottam a lábamat, hogy szükség esetén segíteni tudjak, mikor egy csilingelő hang megszólalt mögöttem. Alice.

– Látom téged is bevont, Alexa.

– Alice, te meg mit… – Edward kiáltása hallgattatott el. Itt volt az idő.

Kiléptem a kis mezőre és futottam a feketehajú lány és a szőke fiú után. Mindketten sápadtak voltak és gyönyörűek. Pont, mint a vámpírok. Mert azok voltak. Ehhez kétség sem férhetett. Utánunk még kilépett egy apró asszony, kreol bőrrel. Szorosan mögötte egy fiú futott, sután. Hallottam a szívverését. Szapora volt. Pont, mint…

Elértük a réten azt a helyet, ahol a mi oldalunk volt. Láttam a gyönyörű arcokat, és felismertem őt. Ott állt Bella és a farkas mellett. Ő volt az. Lehet, hogy az arca kicsit más, de ő volt. Ő volt Edward. Az a fiú, aki 1918-ban meghalt. Aki a legjobb barátom volt. A szívem nagyot dobbant. Hát mégis él! Nagyon örültem, de most fontosabb dolgom volt. Meg kellett akadályoznom, hogy bántsák a kislányt. A Volturi felé fordultam, és szembenéztem az apámmal. Ott állt az élen, és gyanakodva pillantott felénk. Tudom, hogy nem ismert fel. Nemcsak a gondolataiból, hanem onnét is, hogy fogalma sem volt arról, hogy létezek. Különben most nem kételkedne abban, hogy a kislány biztonságos. Nahuel, mert ez volt a félvér fiú neve, előrelépett és elkezdte mesélni a történetét. Én már tudtam mindent. A gondolatai csak úgy üvöltöttek az arcán. Bár lehet, hogy a magamfajtákat és az embereket könnyebben megértem? Mindenesetre nem volt okom rá figyelni. Tudtam, hogy Edward figyelemmel kíséri apám gondolatait, így rám nem volt szükség. Ehelyett megnéztem a mögöttünk álló kíváncsi vámpírokat. Sok fura szerzet volt. Kettőt felismertem. A románok. Azt hiszem egy kicsit bosszankodtak, amiért a harc elmarad. Láttam az amazonokat, róluk is tudtam, hogy kik ők. Aztán ott voltak az aranyszeműek. Egy nagycsalád. Az egyik aranyszemű lány mellett egy hosszú hajú férfi állt. Ő volt az egyik nomád. Látszott rajta, hogy beleszeretett a lányba. Új családtag.

Valamivel messzebb ott voltak a farkasok is, támadásra készen. Elég fura benyomást kelthettek a Volturiban. Nem mindennapi a két faj összetartása. De én tudtam miért van ez így. A kislány az egyik farkas bevésettje volt, így hozzájuk tartozott. Miközben végignéztem a sorainkon, Nahuel befejezte beszédét. Bella hozzám fordult.

– Miért nem mondtad el, hogy nem halsz meg?

Szó szerint rám ripakodott, mintha én lennék a bűnös. Soha nem is kérdezte, és a jelenlétemben soha nem is gondolt ilyesmire. Honnét tudhattam volna, hogy nincs tisztában azzal, hogy ha felnőttünk, megáll az öregedés?

– Sosem kérdezted, és nem is gondoltál rá.

– Hány éves is vagy pontosan, gyermekem?

Megütköztem a hangon. Apám szólt hozzám. Most először fogok beszélni vele. És úgy gondoltam, itt az ideje az igazságnak.

– Majdnem 580 éves vagyok, Aro.

– Szóval tudod a nevem. Nagyszerű!

– És nem csak azt tudom. Megismered ezt a keresztet?

Kiemeltem a pólóm alól, a hosszú feketegyöngy nyakláncot, melynek végén egy fekete apró ónix kövekkel díszített kereszt függött. Arca eltorzult, elfogta a félelem. A gondolatai üvöltöttek. Nem! Az nem lehet!

– Már pedig én vagyok, apa. Én vagyok annak a nőnek a lánya, akit te hagytál máglyán elégni. Pontosan 578 éves vagyok. Mennyire számolsz gyorsan? Nincs is szükség rá. 1431-ben születtem, Rouen városában. Az anyám pedig Jeanne d’Arc volt.

– Lehetetlen! Neked el kellett volna égned vele együtt!

– Nem véletlenül vesz minket körbe olyan burok, amit csak vámpírfogak szakíthatnak át. A tűz nem fog rajtam. Életben maradtam, és amikor takarítottak, rám találtak. Tisztában voltam vele, ki az anyám és az apám. Már a méhében hallottam minden gondolatát. Láttam a fejében az arcodat. De te elhagytál. Hagytad őt meghalni abban a tudatban, hogy vele együtt én is meghalok. Így volt?

– Tudod, hogy a megszólalásig hasonlítasz rá? Csak a hajad színe más. Amikor megláttalak, azonnal az ő képe villant fel bennem. Még a megjelenésed is. Mintha csak ő állna most itt.

– És itt is állhatna, ha te nem hagyod meghalni.

– Elyon. Tudtad, hogy én választottam a neved? De persze nem állt szándékomban, hogy hagyjalak megszületni, Elyon Jeanne d’Arc. De ha már itt vagy. Kezdjük előről, gyere velünk.

– Neked csak a képességeim kellenek. Különben is. Mi a garancia arra, hogy amikor alszom, az egyik éhes házőrződ nem veti rám magát?

– Na de kislányom! Csak nem gondolod…

– Nem hazudj nekem, apa. Megvan a saját módszerem arra, hogy mások fejébe lássak. Csak a képességeimet akarod. Inkább maradok egyedül.

– Legyen, ahogy akarod. De ha meggondolnád magad, szívesen látlak bármikor. Ha csak vendégségbe is.

– Köszönöm.

Találkoztam az apámmal. Nem fogadott el. Csak az kellett neki, amit tudtam. Én vagyok a világ legveszélyesebb szörnye. Persze, hogy kellek neki! De én nem fogom megadni neki azt, amire vágyik. Ideje megdönteni a Volturi hatalmát.

Mindenki ujjongani kezdett, amikor a Volturi elhagyta a rétet. Bella hozzám fordult.

– Szóval Elyon?

– Alexandra! A nevem Alexandra! De csak Alexa.

– Oké, oké. Csak vicceltem.

Elfordult tőlem, és figyelmét Edwardnak szentelte. A kislány a farkas hátán, örömteli arccal figyelte szüleit. Nagyon boldog volt, hogy mégsem kellett elhagynia az anyukáját. Rájuk néztem, de aztán egyből el is fordultam. Az effajta érzelemnyilvánítás nem az én asztalom. A farkas a kislánnyal odajött hozzám és megbökte a vállamat. Ránéztem. Válla fölött a kislány félénken bámult rám. Én bátorítóan rámosolyogtam.

– Nem harapok.

Erre széles mosoly terült el angyali arcán, és kis kezeit kinyújtottam felém. Bájos teremtés volt. Meg ravasz is. A gondolataimba is bele akart nézni. Persze csak puszta kíváncsiságból. Én hagytam. De azért ügyelve, hogy semmi olyat nem mutassak neki, amitől megijedne.

Megmutattam neki az apukája arcát, amikor még ember volt. Kérdőn nézett rám.

– Igen, kicsim. Ő az apukád, még amikor nem volt vámpír. Nagyon jó barátom volt.

Erre nagyon felélénkült és sorba kezdte mutatni az emlékeit, az eddigi életét. Én pedig nem tudtam betelni velem. A sok szeretet, amit kapott, lenyűgöző volt. Aztán a képek kezdtek homályosodni, és amikor kinyitottam a szemem, Bella ott állt előttem. Éreztem Renesmee fejét a vállamon. Óvatosan oldalra pillantottam, és láttam, hogy alszik. Így talán még szebb volt. Mint egy porcelánbaba. És igazából a karjaimban az is volt. Még nem volt elég erős, legalábbis nem annyira, hogy megvédhesse magát tőlem. Óvatosan anyja karjaiba csúsztattam, majd néztem, ahogy elsétálnak.

Mivel mindenki a Cullen család háza felé tartott, én is a tömeggel indultam. Mindenki kezet rázott a többiekkel, búcsú puszit adtak egymásnak, és néhányan alig várták, hogy újra lássák Nessie-t. Zafrina külön kérte, hogy Bella egyszer majd vigye el hozzá. És a közben felébredt kislány repesett a boldogságtól, hogy anyja ezt megígérte. Majd ismét mély álomba merült. Lassan mindenki távozott. Végül csak Nahuel, és a nagynénje, Huilen maradt. Na meg én.

A többiek még viccelődtek, Bella kiabált Alice-szel, majd Edward és Carlisle jelentős pillantást vetettek egymásra. Nem tudtam, miről szólt az üzenet, mert már nem gondoltak rá.

Edward és Bella elköszöntek, és átmentek a saját házukba. Én is álmosnak éreztem magam, kimerítő volt a nap. El kéne indulnom. Gondoltam magamban. Ugyanis szükségem van egy helyre, ahol aludhatok. És bár a gondolataimat senki sem hallotta, mégis Alice válaszolt rá.

– Mondd csak, Alexa! Ugye most nincs hová menned?

– Miért kérdezed ezt Alice?

– Mert most már van. Üdv itthon!

Ezzel arcon csókolt. Meghökkenve néztem rá, s láttam, komolyan gondolja.

– Ezt nem… Alice!

– Szerintem csodálatos ötlet.

Esme széles mosollyal ölelte át a vállaimat. Carlisle is odalépett mellém.

– Most már bevésődtél Nessie-be. Nem hiszem, hogy örülne, ha elmennél. Ide tartozol. Ő köt ide. Azzal, hogy a karodba vetted, örökre magadhoz láncoltad. Úgy tekint rád, mint a testvérére. De neked ezt jobban kellene tudnod.

Rám kacsintott. Szóval rájött, hogy működik a képességem. Az egyik. Mert a gondolatolvasás és átadás csak egy részem. Van még valami, ami a világ legveszélyesebb lényévé tesz. A taszítás. Képes vagyok bármit eltaszítani magam körül. Legyen az egy képesség, vagy fizikai támadás. Ez valószínűleg ugyanaz az aura volt, mi anyámat is körülvette, csak egy kicsit felspilázva. A gondolataimat is védte. És a szívemet is. Megvédte attól, hogy egy ember iránt valaha is érezzek valamit. Ezt a pajzsot sosem bontottam le. De most valamiért megingott, elkezdett nőni, és körülvette Cullenéket. Carlisle-nak igaza volt. Renesmee magához láncolt. Én pedig őt magamhoz. És ez a kis rés elég volt ahhoz, hogy az egész Cullen család belekerüljön az én világomba. Nem volt visszaút. Az életem elkezdődött.