Augusztus volt. Életem kezdete. Pontosabban szólva az ébredésem. Viharként kavart fel, ahogy átsuhant az életemen.

Másfél évet töltöttünk Forksban. Amikor eljött az ősz, elköltöztünk, hogy új életet kezdjünk egy másik városban. Ez volt Portsmouth. Életem második legfontosabb városa.

Amikor ősszel odaköltöztünk, nem voltam hajlandó iskolába menni és eljátszani a másodikos diákot. Így egy évet kihagytam. A többiek mind iskolába mentek, én otthon maradtam Nessievel és Jacobbal. Carlisle és Esme dolgoztak, így a délelőttök csak a mieink voltak. És igen jól elszórakoztunk. Csakhogy ígéretem miatt, a következő ősszel nekem is iskolába kellett mennem. A jó napok véget értek. Rosalie, Jasper és Emmett elballagtak, így Bella, Alice és Edward maradt. Már az első nap szörnyen morcos voltam. Nekik minden órájuk közös volt, míg nekem, aki csak harmadikas volt, egyedül kellett órákra járnom.

– Nem tehetitek ezt velem! – panaszkodtam, amikor kiszálltam a Volvóból.

– Próbáld meg más szemszögből látni. Te leszel a szuper okos új lány, a szuper szép lány. Mindenki a lábad előtt fog heverni.

– Na még csak az hiányozna.

Nevettek rajtam, de elcsendesedtek, amikor az arcomra néztek. Egyáltalán nem rajongtam az iskoláért. Könyörgöm, 580 éves vagyok! De nem volt mit tenni. Nagy bosszúsan elindultam a tanulmányi iroda felé.

Odabent fülledt meleg volt. Egy nyurga, ráncos néni ült a pult mögött.

– Segíthetek, kedvesem?

– Igen. A nevem A…

– Alexandra Cullen. Bocsáss meg. Nem minden nap jön új diák. És a testvéreidnek nagy a híre. Már mindenki értesült arról, hogy jössz.

– Remek. – mormogtam magamnak. Most már hivatalosan is utálom ezt a helyet.

– Ezt a papírt írasd alá a tanárokkal. Ez az órarended, ez pedig az iskola térképe.

Vetettem egy pillantást a térképre, majd visszaadtam.

– A térkép…

– Nincs rá szükségem. Jó a memóriám, és a bátyám elkísér.

– Rendben drágám. Legyen jó napod!

– Persze.

Kint valóban Edward várt rám. Nem volt szükség beszédre. Gondolatban kommunikáltunk. Hol vannak a többiek? – Elmentek órára. Gondoltam elkísérlek. – Kösz. – Mi az első órád? – Angol. – Az a szemben lévő épület. – Ó! Akkor csak menj te is órára. És tényleg nem kell kísérgetned. – Rendben. Akkor ebédnél találkozunk. Foglalj asztalt. – Rendben. Ezzel szétváltunk. Edward jobbra, én egyenesen. Miközben átvágtam az udvaron sikerült több szempárt is magamra vonnom. Olyanok keringtek bennük, hogy „de gyönyörű!”, meg „ez Alexandra Cullen?”, és „vajon randizna velem?”. Az utóbbinál gyors gyilkos pillantást vetettem a fiúra. Pechemre észrevette. Úgy tettem, mintha mindenkire így néznék, hogy lássák, nem vagyok jó kedvemben. Azt hiszem ez elég jól sikerült, mert azonnal elkapták a fejüket.

Bevágtattam a terembe. A tanár már ott volt. Odanyújtottam neki a papírt.

– Ó! Üdv az osztályban. Ha a társaid beértek, mutatkozz be. Egy pad és egy hely üres…

– A pad jó lesz.

– Akkor tedd le a cuccod és gyere vissza.

Morogtam egyet és kelletlenül, de visszamentem. Ez tényleg nem az én napom.

– Khm. Figyelem! Íme, az új osztálytársatok. Hallgassátok meg a bemutatkozását.

Mély levegő, nyugi.

– Sziasztok! A nevem Alexandra Cullen. De csak Alexa. A keleti partról jöttem, az Olympic-félszigetről. Azt hiszem, a családomról nem kell szólnom. Ennyi.

– A jegyeid?

– Mind ötös. – Meg egy pár diploma.

– Remek! Pont, mint a testvéreid. Legalább megemeled az osztály színvonalát.

– Ja.

– Mondtál valamit?

– Nem, semmit. – Túl jó füle van.

A leghátsó padban ültem, így szerencsémre nem bámultak meg, nagyon. Aki akarta, az megtalálta a módját.

A következő tanteremben mindenki beszélgetett. A tanár sehol. Remek. Rosszabb nem is lehetne, mint hogy mindjárt idejönnek hozzám. A nyarukról beszélgettek. És az emberek, hogy tudnak hazudni! Mexico? Soha az életben nem járt ott! Plusz, kit érdekel, hány fiúval feküdt le a nyáron? Menjen a sarokra, ott mindig „nyár” van. Förtelmes. A padomban ültem, s próbáltam úgy tenni, mintha nem is léteznék. Ez nem sokáig sikerült. Egy szőkésbarna hajú fiú sétált felém, és láttam a gondolataiban, hogy egyenesen ide fog jönni. Ökölbe szorult a kezem. Csak ezt ne!

Eszembe jutott Alice. Valószínűleg látta ezt a pillanatot: a tekintetem gyilkossá válik, a kezem ökölbe szorul, arcom megmerevedik. Mit gondolhat most? Vagy mit láthatott? Gondolni sem akartam rá. Így hát kiengedtem a kezem és életre keltettem az arcom. A fiú leült mellém. Hopp! Valószínűleg ez a helye. De hát senki… Hogy én mekkora hülye vagyok! Hiszen év eleje van, harmadik. Óraváltás. Ezzel miért nem számoltam? A mellettem lévő hely volt az utolsó. Máshova nem tudott volna ülni. Én meg majdnem megtámadtam. Túl feszült vagyok. Talán tényleg túlreagálom ezt az iskola dolgot.

– Szia! Gray Awson vagyok. Te pedig az új lány, Alexa.

– Ott voltál angolon. – állapítottam meg, mikor ránéztem.

– Igen. A másik padban ültem hátul. Azt hittem a tanár majd hozzám küld.

– Én választottam az üres padot.

– Értem. Hát, a végén így is egymás mellé kerültünk.

– De csak most.

– Pedig gondoltam, ha már így alakult…

– Nem.

– Nem is tudod mit akartam kérdezni.

– Tök mindegy mit akartál, a válaszom nem. És az óra hátralévő részében, meg egész évben hagyj békén!

– Rendben. Ahogy akarod.

Mérgesen fújtattam. Kezdett nagyon elegem lenni. Haza akartam menni Nessiehez. Mellette gondtalan az élet.

Tényleg előbb értem az ebédlőbe, mint a többiek. Alice. Látta, hogy nem érnek ide. Kinéztem egy asztalt, és odamentem. Leraktam a táskámat, majd megláttam az elképedt arcokat. Rossz helyre ültem. Na, sebaj. Úgyis én nyerek. Szinte le se ültem, amikor megkocogtatták a vállamat.

– A helyünkön ülsz.

– Tényleg? Sehol sincs a nevetek.

– Mindenki tudja, hogy ez a mi helyünk.

– Hát én nem tudom. Új vagyok.

– Legalább ide néznél? Hé, hozzád beszélek!

Aztán elszabadult a pokol. Felugrottam a helyemről.

– Vedd le rólam a kezed! – morogtam és fújtattam. Lejjebb ereszkedtem, támadásra készen. A szemem valószínűleg kezdett színt váltani. De nagyon elegem volt. Le kell vezetnem a dühöm. És mi történt volna, ha megteszem? Tönkre tettem volna egy hallhatatlan élet munkáját. Egyetlen szerencsém volt.

– Alexa, elég.

A bársonyos hang lágyan, de ellentmondást nem tűrően szólt rám. Én kiegyenesedtem, behunytam a szemem és mély levegőt vettem. Majd a nagydarab fiúhoz fordultam.

– Sajnálom. Nem vettem figyelembe a lehetőségeimet. Ugye nem baj, ha a testvéreim és én ide ülünk?

– Dehogy. Nyugodtan.

– Zack! Az a mi helyünk!

– Már nem! Kiráz a kiscsajtól a hideg. Nem akarok sem belé, sem a bátyjába belekötni. Egyik Cullenbe sem akarok belekötni.

– Akkor mire volt jó a hősködés?

– Senki nem mondta, hogy a legújabb Cullent találom az asztalunknál. És nem volt a homlokára írva.

– De rá van. Nézd meg a csajt. Kilométerekről süt róla, hogy egy közülük.

– Háttal ült nekem.

– De mondta, hogy új itt. És rajta kívül nincs más új lány.

Elmentek. A terem másik végében pedig néhány elsőst elküldve leültek. A nagydarab még mindig izzott a dühtől. Én meg valósággal szárnyaltam a kárörömtől. Pedig szégyellnem kellett volna magam. Amit tettem, az megbocsáthatatlan.

Bella megérintett. Az arcán látszott, hogy aggódik értem.

– Minden rendben?

– Persze. Csak kicsit elragadtattam magam. Szerencse, hogy jöttetek.

– Úgyse tettél volna semmit. Pont, mint előző órán. Megnyugodtál. Itt is az történt volna.

– Akkor Edward miért lépett közbe, ha nem történt volna úgyse semmi?

– Mert így láttam jobbnak. Azok a fiúk többet nem kötnek beléd. Tavaly már beszalasztottam őket. Sem velem, sem veled nem szállnak többet szembe.

– Félnek tőlünk.

– Igen.

– Nem látták, hogy Cullen vagyok.

– Igen.

– Pedig szerintük a homlokomra van írva.

– Igen.

– Edward, ne így válaszolgass! Az idegeimre mész.

– Bocs.

Kiszakadt belőlem egy sóhaj. Mi jöhet ma még?

Fizikaórán alapos voltam. Mindenkibe belenéztem, mielőtt elfoglaltam volna egy egész padot magamnak. Volt annyi hely, hogy egyedül maradjak. Kevesen voltak a teremben. Bár csak ne lennének többen! De a kívánságom nem vált valóra. Bejött a két srác ebédről, plusz még egy. Az is focista volt. Két pad és a mellettem lévő hely üres volt. Azt hiszem szerettek volna minél messzebb ülni tőlem, de az üres padok pont előttem voltak. Az a fiú, akit nem láttam ebédnél ült elém, a másik kettő pedig ő elé. Mosolyognom kellett az ábrázatukon. Alaposan megijesztettük őket. Bár Edwardtól én is megijednék. Aztán bejött ő. Alacsony volt, kövérkés lány rövid hajjal és szemüveggel. Félénken nézett körbe. Két hely volt. Mellettem és a focista mellett. A nagydarab megszólalt.

– Nézzétek, itt van Miss Röfi.

Szerencsére a lány nem hallotta, bár tisztában volt a gúnynevével. Automatikusan és látványosan lepakoltam a könyveimet a pad másik feléről és beljebb csúsztam. A lány vette az adást és megiramodott. Kisebb földrengést okozott lépteivel. Persze az könnyen beszél, aki vámpír könnyedséggel lépked. Leült, majd amikor felém fordult elöntötte a pír.

– Kösz.

Bólintottam, majd a belépő tanár felé fordultam. Már most untam magam. Komolyan. Semmi újat nem tud nekem mondani vagy mutatni. Helyette inkább megfigyeltem a mellettem ülő lányt. Persze csak a szemem sarkából.

Idegesen babrált a tollával. Feszengett és nem tudott koncentrálni. Tényleg ilyen hatással vagyok az emberekre? A lányokra is? Én nem láttam magam lenyűgözőnek, másokkal ellentétben. Ő ideges volt, az arca csupa pír. De boldog volt! Boldog volt, hogy mellém ülhetett, főleg, hogy én adtam a jelet, hogy szabad a mellettem lévő hely. Hihetetlen! Eddig ezt észre se vettem. Nem félt tőlem, mint előttem a fiúk. Csak ideges volt és boldog. Örült, hogy mellettem ülhet. A kifejezéséből ítélve tudta, hogy ki vagyok. Az ebédlős incidenst is mindenki látta. Aki meg nem, ahhoz mostanra már eljutott a hír. De ő biztos ott volt. Hiszen nincsenek barátai, akik elmondták volna neki. Szegény lány! Egyedül van. Pont, mint jövőre én, ha a testvéreim elmennek. Úgy döntöttem megszólítom.

– Szia. Én Alexa vagyok.

– Tud-tudom. Lát-láttalak az ebédlőben.

Szörnyen ideges. Nem árt egy mosoly, hogy lássa, nem bántok.

– Nem jegyzetelsz. Pedig anélkül nem tudsz felkészülni a dolgozatokra.

– Ó, ezért ne aggódj. Itt a jegyzet.

– Már kész?

– Igen. A régi sulimban ezt már vettük. Viszont te sem írtál.

– Ideges vagyok. Remeg a kezem.

– Miért vagy ideges?

– Hát csak mert… ideengedtél. És nem mertelek megszólítani. Te olyan szép vagy meg minden. Akárcsak a testvéreid. És okosok, meg híresek vagytok. De azt mondták mogorva vagy. Pedig egész kedves vagy velem. Pedig nem szoktak a többiek. Mindig csúfolnak és kiközösítenek. Ezért vagyok ideges, hogy most te, aki maga vagy a tökély, velem beszélgetsz.

– És most miattam nem fogsz jó jegyet szerezni.

– Hát majd megoldom.

– Itt az én füzetem. Másold le nyugodtan. Holnap úgyis találkozunk ugyanitt.

– Igen. Kösz. Máris mész?

– Kicsöngettek és a testvéreim várnak. Idegesek lesznek, ha miattam később indulunk el.

Kilibbentem a teremből csodálkozó szempárokat magamra vonva. Már nem voltam ideges. Nem is olyan szörnyű ez az iskola.

– Na, milyen volt az első napod?

– Jaj, Carlisle! Ne is kérdezd.

– Majdnem nekiesett az egyik srác torkának.

– Edward! Alice megmondta, hogy nem tettem volna meg.

Emmett kuncogott.

– Ne nevess!

– Én? Soha. Jaj, kedvenc hugicám, hogy feltételezhetsz rólam ilyet?

– Ez kérdés?

Mindketten elnevettük magunkat. Emmett könnyedén el tudta feledtetni velem a gondokat.

– Nos, örülök, hogy már minden rendben. De legközelebb légy óvatosabb.

– Persze, persze. Hisz ismersz. Különben is, találkoztam egy lánnyal, egész jó fejnek tűnik.

– Ez remek drágám! Örülök, hogy barátkozol.

– Ez azért egy kicsit túlzás, Esme. Egy ember nem lehet a barátom.

– Majd Carlisle átváltoztatja.

– Jacob! Ilyet viccből se mondj.

– Bocs, Nessie. Bocs, Alexa.

– Lexi, holnap is menned kell suliba?

– Sajnos hugi, igen. Bár a mai után nem ártana egy szabadnap.

– Ha úgy jobban érzed magad, kiírlak egy hétre. Menj el Nessievel és Jacobbal valahova. Talán azért is vagy ingerlékeny, mert szomjas vagy.

– Ez jó ötlet.

– Nem engedem el a lányomat.

– De Bella, drágám. Jacob és Alexa vigyáznak rá. Lexnek kell a kikapcsolódás. És ennyien túl sokan vagyunk a lazításhoz. Nem lesz baj.

– Alice?

– Csak azt látom, amikor Jacob nincs veletek, de rendben lesz..

– Menjetek. Három nap.

– Kösz, anyu.

Így hát elhúztuk a csíkot három teljes napra.

Mikor a következő héten visszamentem, már sokkal jobb szemmel láttam a világot. Megpróbáltam kevésbé mogorva arcot vágni. Kiderült, hogy a fizikán mellettem ülő lányt Sophie-nak hívják. Érdekes lány volt. Az érdekesség következménye pedig az lett, hogy odakerült az asztalunkhoz.

Így telt el egy év. Nyáron, amikor itt is többet sütött a nap, visszamentünk Forksba. Az egész nyarat ott töltöttük, majd augusztus végén visszatértünk. Ekkor találkoztam Sophie-val. Alig ismertem rá. Lefogyott és kontaktlencsét hordott. Persze tudtam a fiúról, aki miatt ez történt. De akkoris meglepett a változás. Együtt mentünk sétálni. Ő pedig a fiúról beszélt, aki végül elköltözött.

Ha akkor a nyílt utcán maradunk, nem történt volna meg. Amióta Cullenékkel vagyok, ébredezem egy hosszú álomból, ami beburkolódzásom óta tart. Edward 1918-as halálával elszigeteltem magam véglegesen. Teljesen elaludtam. Akkor már amúgy is félálomban voltam. De a távozásával a teljes sötétségbe zuhantam. Aztán mikor újra feltűnt, ébredezni kezdtem. De aztán eljött a valódi ébredés pillanata. 580 év után feléledt bennem egyszerre az ember is és a szörny is. És nekem, valamelyiknek az útját kellett állnom. De nem tudtam melyik lenne a jobb választás. Mert mindkettőnek megvolt a maga veszélye. Csak a sors keze miatt végződött úgy, ahogy a mostani helyzet fenn áll. És választani kell élet és halál között.

Bementünk egy butikba. Nem volt sok ember ott. Nem is figyeltem fel rá sem, amikor közeledett felém. Az új ruhámban suhantam Sophie felé. Ő pedig velem szembe jött. Mosolyogtam. Nem néztem rá. Ő jött, én mentem. Elhaladtunk egymás mellett és úgy éreztem megfagy körülöttem a levegő. Arcomról lassan lefagyott a mosoly, sápadt lettem, lábaim a földbe gyökereztek. A fejembe minden gondolat betódult. A világ hirtelen hangos lett körülöttem. Hallottam minden kimondott és nem kimondott szót. Minden arcot élesen láttam. Mindent tisztán hallottam. Minden szagot éreztem. De ezekről nem vettem tudomást. Csak egy szag – számomra illat – keringett a fejemben. Azé, aki az előbb elhaladt mellettem. A torkomat égette a hirtelen rám törő szomjúság. Ölni akartam. Sophie közelebb jött. Most még az ő vérének a szaga is szörnyen csábító volt. Hátat fordítottam neki és kirohantam. A friss levegőn sokkal elviselhetőbb volt a fejemben keringő illat. Mélyeket lélegeztem. Gyűlöltem azt az embert. Gyűlöltem, amiért felébresztett. Mert ez volt ébredésem pillanata. Amint a szag betódult a fejembe, a tudatom felfogta, elöntött a köd, a vad gyűlölet. Minden éles lett, valódi. Nem tudtam többé a világot kiszorítani a fejemből. A burkom megszűnt, semmi nem védett a környezettől, az érzésektől.

Kinyílt a szemem, és üdvözölt a napfény. Hunyorogtam, mint aki tényleg most kelt fel és ment ki a fényre egy hosszú álom után. És azt kívántam akkor és azt kívánom most is, bárcsak aludtam volna tovább. Új fejezet nyílt az életemben, ami a gyötrelemről szól. Egy új fejezet, mely véget vetett lelki békémnek. Egy új fejezet, ami sok fájdalmat, szenvedést és örömöt hozott az én kicsiny világomba.