– Alexa, minden rendben?

– Sophie…

Ebben a pillanatban még az ő illata is étvágygerjesztő volt. Nem tudtam ránézni. Elszaladtam az autóm felé. Vagyis csak szaladtam volna, azt ugyanis egy csomó idegen vette körül. Utat törtem magamnak, kinyitottam az Audi anyósülésének ajtaját és behajítottam a táskákat. Amikor felpillantottam, megláttam Őt. Ott állt az autó másik oldalán és ő is a kocsimat szemlélte. A hozzá értő férfiak számára igazi ritkaság volt az autóm. Egy, pontosabban az Audi R8 5.2 FSI quattro. Rajtam kívül senki sem mászkált ilyennel. Persze az egyszerű emberek számára érthetetlen, hogy lehet valakinek annyi pénze, hogy ilyen autóra teljen. Bár Bella Ferrarijának a nyomába sem ért.

Nagy levegőt vettem – amit benn is tartottam – és bevágtam magam a kocsiba. Ott aztán kieresztettem a levegőt. Felbőgettem a motort. Az emberek elálltak az utamból én pedig rátapostam a gázpedálra, és a bolt előtt fékeztem. Kinyitottam a másik ajtót. Jeleztem Sophie-nak, hogy beszállhat.

– Mit szólnál hozzá, ha átjönnél hozzánk? Ma.

– Mármint a házatokba?

– Igen.

– Nem is tudom hol laktok.

– Hát… hazaviszlek, aztán egy óra múlva érted megyek. Úgyis hiába magyaráznám el az utat. Ne nézz mérgesen! Majd meglátod, miről beszélek.

– Rendben. De miért csak egy óra múlva?

– Van még egy kis dolgom előtte. Elővigyázatosság.

Az utolsó szót csak magamnak mormogtam, így Sophie nem hallotta meg. 5 perc múlva kiraktam a házuknál, ő pedig megint azon álmélkodott, hogy jutottunk olyan gyorsan hozzájuk. Előköszöntünk, és hazafele vettem az irányt, felkészülve arra, ami otthon vár.

– Megjöttem!

– Milyen volt a vásárlás?

– Alice még nem mondta el? És ne turkálj a fejemben, Edward.

Közömbösen megrándította a vállát és a nappali felé indult. Én követtem. Az egész család ott volt.

– Sziasztok! Figyeljetek, nem tudom, hogy Alice szólt-e már, de Sophie egy óra múlva átjön. Úgyhogy, aki nem bírja a vérszagot, inkább húzzon el.

– Nahát, ide mered hívni a kis barátnődet?

– Igen Emmett, idehívtam. Vagyis megyek érte. Úgyhogy most megyek vadászni.

– Alexa, minden rendben?

– Persze, Edward. Mi baj lenne?

Mosolyt erőltettem a arcomra és kimentem. Még hallottam Bellát.

– A szeme besötétült, vagyis szomjas. De hisz tegnapelőtt vadászott. Valami történt vele.

És ha tudná, mennyire igaza van! Negyed órával ezelőtt minden megváltozott. Az egész életem. Már semmi sem lesz ugyanolyan, mint régen. Sophie-val sem. És ez dühített. Egy ember képes volt mindent elrontani. Ráadásul egy férfi! Egy ember férfi! Legszívesebben sikítottam volna. Pont egy olyan lény hozta ki belőlem ezt, akinek a társadalmát utálom. Többé talán be se kéne mennem a városba. Kilenc hónap múlva úgyis elkerülök innét. És akkor soha többé nem látom. Lelki szemeim előtt megjelent, ahogy az autómnál állva kérdőn néz rám. Zöld szeme zavarodottságot tükrözött. Szőkésbarna haján megcsillant a napfény. Izmos felsőtestére rásimult a pólója. Nagyot nyeltem. Aztán bevillant. Kétkedő szemek. Kétkedő szemek, és ennyi. Semmi más. Nem hallottam egy gondolatban sem az arcáról leolvasott gondolatot. Mintha ott sem állt volna. Mintha csak az illat lett volna és semmi más. Nem hallottam a gondolatait. Egyáltalán semmit. Ez ijesztő. Nem tudok olvasni a gondolataiban! Vagyis soha többé nem szabad találkoznom vele. A vére, gondolatai csöndje, az arca, a tekintete egyszerűen megőrjít. Soha, soha többé nem fogom látni, az már biztos.

Pedig mekkorát tévedtem.

Sophie 4 órakor ért hozzánk általam szállítva. Elismerte, hogy igazam volt, amikor azt mondtam, hogy úgysem találna oda hozzánk. A házról áradozott, hogy milyen nagy és szép. Hát még belül. Azt hittem elájul az álmélkodástól. Bevezettem a nappaliba, és az egész család ott állt.

– Sophie… ők a családom. Carlisle és a felesége Esme, a szüleim. Edwardot, Bellát és Alice-t már ismered. Aztán Jasper, Rosalie és Emmett, a testvéreim.

– Helló! – köszöntötte vigyorogva Emmett. Nagyon élvezte a helyzetet, főleg Sophie zavartságát.

– Helló.

– Az égimeszelő Jacob, egy jó barátunk. Mellette pedig Renesmee, az unokahúgom.

– Szia! Szólíts nyugodtan Nessie-nek.

– Oké. Nagyon örvendek.

– Megmutatom a házat. Rémes vagy Emmett. – sziszegtem oda neki.

Érdekes délutánt töltöttünk el. Persze közben mindvégig ott égett a torkomban a szomjúság. Hiába voltam vadászni, bár azért valamelyest enyhült.

Következő nap kezdődött az iskola. Immár egyedül, a testvéreim nélkül kellett suliba mennem. Voltak aggályaim. Amik meg is maradtak. A helyzetem pedig rosszabb lett az életemmel együtt. Hogy miért? Hát azt is elmondom.

Az eget vastag felhőréteg borította. Pedig jobban szerettem volna, ha süt a nap és nem kell iskolába mennem. Hiába, a megérzéseim mindig jók. Ez nem az én napom lesz.

Még suli előtt beugrottam Sophie-ért. Ő jó kedvű volt, mint mindig. A tanévet is nagyon várta. Nem úgy, mint egy évvel ezelőtt. Most már ő is „menő csaj”, akinek van egy helyes és rendes barátja.

Társadalmi helyzetemből kifolyólag a parkolóban enyém a legjobb hely: a kapu mellett. Csakhogy most valaki állt a helyemen. Egy új diák. Felvilágosítást kell adnom neki arról, hogy eltévesztette a címet.

– Fel ne kapd a vizet! A gólyák nem tudhatták…

– Tudom. Nem húzom fel magam. Csak szólok neki, hogy rossz helyen áll, és legközelebb eggyel arrébb álljon.

– Örülök, hogy nyugodt vagy. Nem lenne jó, ha nekem kéne lefognom téged.

Mintha képes lennél rá. Ébresztő ember! Nem vagyok hétköznapi.

– Menjünk szenvedni.

– Szenvedni? Te meg miről beszélsz? Te, aki mindent a kisujjából is kiráz, akinek a tanulási ideje nulla és…

– Oké, felfogtam. Akkoris utálok ide járni. Szívesebben lennék a húgommal meg a bátyáimmal. Velük szórakozás az élet.

– Megértelek, de vannak kötelességeink. Ők is iskolába járnak. De nézd, itt vannak az elsőseid. Csak nyugi!

Tipikus ribik voltak. Szőkék, szilikonosak és beképzeltek.

– Hello!

– Mit akarsz?

– Rossz helyen álltok. A régiek közül mindenki tudja, hogy itt én szoktam állni. Ezért szólok nektek is, hogy legközelebb valahol máshol parkoljatok.

– Ti értitek, mit beszél?

– Nem!

– Én értem.

– Csak mert anyád régimódi.

Egyértelműen látszott, hogy ki a „méhkirálynő” hármójuk közül: a legszőkébb, a legbutább.

– Akkor megismétlem. Húzzatok a helyemről. Remélem így már felfogtátok.

– Ki mondta, hogy ez a te helyed? Újak vagyunk és újítunk.

– Itt mindenki tudja, hogy ez Alexa helye.

Már a lépésekből is tudtam, hogy megérkezett a kedvenc focicsapatom. A tavalyi balhé után kezes bárányokká váltak. Most pedig a védelmemre kelnek.

– Miért? Mégis ki ez az Alexa? Nem látom, hogy olyan extra lennél. Nem mondom, szép vagy, de hozzám képest… Bár ha jó kislány leszel, csatlakozhatsz hozzánk.

– Fogalmatok sincs, kivel beszéltek.

– Most már tényleg áruld el, hogy ki vagy „Hófehérke”.

– A nevem Alexa Cullen.

Az egyetlen természetes szőke csaj odahajolt a hidrogén szőkéhez.

– Ő nem…

– De. Te akkor Dr. Cullen fogadott lánya vagy.

– Az vagyok.

– Syd, hagyjuk és álljunk félre.

– A te bátyád Edward és Emmett Cullen és Jasper Hale?

– Jártas vagy a családi névsorban?

– Nem. Csak az apám egyetemi rektor a Dartmouth-on. A testvéreid mind max. pontot értek el. Kivéve a nővéredet, Bellát. Ahogy hallottam, ő a leggyengébb láncszem.

– Fogd be!

– Alexa, nyugi. Emlékszel, mit mondtál?

– A bátyám azt is mondta, hogy egy hisztis csaj vagy, akinek semmi se jó. Meg, hogy el vagy telve magadtól.

– A bátyád? Te… Te Karl Tristen húga vagy!

– Leesett?

Karl Tristen tavaly volt végzős. Az összes lány belé volt zúgva. Majdnem az összes. Mindig az élszurkolóval járt, egészen addig, míg meg nem érkeztem. Szakított a barátnőjével, majd körülöttem kezdett legyeskedni. Azt hitte, attól még nagyobb menő lesz, ha egy Cullen-nel jár. Csakhogy én kosarat adtam neki. Ettől viszont még nem adta fel. Állandóan körülöttem legyeskedett, megpróbált követni – persze én ügyesen meglógtam előle. Kész rémálom volt. De aztán egy fél év után feladta. És azt gondolta, hogyha játssza a távolságtartót, könyörögni fogok neki, hogy járjunk. Mekkorát csalódott, amikor reményei nem következtek be! Még a bálkirálynő választást is szabotáltam. Totálisan romba döntöttem a srác imidzsét. Nem csoda, ha a húga haragszik rám.

– Tűnés innen, mert nem állok jót magamért.

– Fogadjatok szót, ha nem akartok végtagok nélkül élni.

Ezt már Brian mondta, aki épp ekkor érkezett. Puszit nyomott az arcomra, majd megcsókolta Sophie-t. Szép pár voltak.

– Majd ha a pokol befagy.

– A pokol én vagyok, és már így is elég fagyos a hangulatom.

Nem voltam rest, odalépkedtem Sydney elé és hátracsavartam a karját. De persze csak finoman.

– Au!

– Na, eltakarodsz innen az autóddal és a szilikon melleiddel?

– El-el! Csak eressz.

Eleresztettem. Bepattant az autójába és kihajtott. Persze parkolóhelyet már nem talált. Én is befaroltam. Elégedett képpel nyugtáztam a beszélgetés sikerét. Egyelőre megúsztam a kellemetlenségeket. Egyelőre.

Az irodában megkaptam az órarendemet, ami egy kicsit szegényes volt. Idén nem vettem fel túl sok tantárgyat, csak amiből igazán jó vagyok. Plusz egy nyelvet, média ismeretet, fizikát és rajzot. Ebéd után már csak rajzom és tesim lesz.

Ebéd után Sophie-val elindultunk a rajzterem felé. Már alig vártam. Miss. Francis óráit imádtam. Szenvedélyes művész volt, igazi érzékekkel. Hihetetlen finom az ecsetvonása, és miatta vettem fel tavaly a második félévben ezt a tantárgyat. Eredetileg drámára jártam, de a rajz inkább nekem való. Legtöbbször az álmaimat festem meg, aminek a főszereplője egy vörös hajú nő, vagy egy férfi, az apám.

A terem még szinte üres volt és padok voltak benne. Nem értettem miért. Mindig a tiszta vásznak vártak minket. Lehet, hogy a tanárnő beteg. Vigyázz magadra a suliban. Légy nyugodt! Így szólt Alice reggeli figyelmeztetése. Nem tudom, miért pont most ugrott be.

Lepakoltunk a harmadik padba és vártuk a tanárnőt. Lassan a többiek is kezdtek szállingózni. Csakhogy sokkal inkább lányok, mint fiúk. Pedig Miss. Francisnek inkább a fiútábora volt nagyobb. Most meg vegyesen voltunk. Itt volt az összes tehetséges fiú, a lányok és még pár, akik eddig nem jártak. Nem értettem mi folyik itt.

– Mégis mi van itt? Hova lettek a fiúk?

– Eltűntek, hacsak nem tehetségesek, vagy a fiúkra buknak.

– Mi van?

– Új tanár van. Miss. Francis hamarosan férjhez megy és kilenc hónap múlva kisbabája lesz. Te nem kaptál meghívót?

– Még nem néztem meg a postámat.

– Pedig biztos téged is meghívott.

– Aha.

Most már nagyon kíváncsi voltam, ki az új tanár. És mikor épp belenéztem volna valakinek a fejébe, hogy többet tudjak meg, megérkezett

Magas volt, szőkésbarna és hosszú hajú. A szemei zöldek, akárcsak az enyémek. És néma volt. Megmerevedtem ültömben. A szememmel az asztaláig kísértem őt. Két rossz volt a dologban. Az egyik, hogy nem hallottam a gondolatait, a másik az illata. Merthogy illat volt a javából. Fojtogató, égető illat. A torkom tűzben égett, a kezem ökölbe szorult, az izmaim megfeszültek. Ugyanaz a férfi volt. Ott, akkor a boltban. És most megint egy zárt térben vagyunk. Ő kinyitja az ablakot, a szél befúj, magával ragadva a szagot, én pedig nekirontok. Na állj! Alice nem mondott semmi olyat, hogy neki fogok rontani valakinek. Csak türtőztetnem kell magam és nem lesz semmi baj.

Valószínűleg gyilkos pillantást vetettem rá, mert megszólalt.

– Talán valami baj van, kisasszony?

– Csak nem magát vártam – feleltem.

– Pedig velem kell beérnie.

Erre már nem mondtam semmit. Elfogyott a beszédhez szükséges levegőm. Ha jól számolok, fél óráig kibírom ájulás nélkül. Akkor csak egy kicsi lélegzet és a maradék idő is eltelik. Azután pedig majd a friss levegő segít. Csakhogy nem volt ekkora szerencsém.

– Szeretném, ha mindenki pár szóval bemutatkozna. Igyekszem megjegyezni a neveket. Ki kezdi? Nem buzogtok. Akkor kezdem én. A nevem Kyle Ryan, idén diplomáztam művészettörténelemből és rajzból. Idén már nem csak rajzolgatni fogtok, hanem a művészetek ágaival is megismerkedtek. Egy alaptudást szeretnék nektek nyújtani, olyan dolgokról, amelyekről illik mindenkinek tudnia. Röviden ennyi. Most ti jöttök. Menjünk sorba.

Az összes lány nagy készséggel mutatkozott be, és olyan dolgokat is elárultak, ami nem tartozik a tanárra. Hiába szerettem volna meggyorsítani az időt, nem ment, és rám került a sor.

– Mondhatod.

– Ha muszáj… A nevem Alexandra Cullen.

– De röviden csak Alexa.

– Kösz, Bruce. A tanár úr viszont maradjon az Alexandránál. Egy éve járok ebbe az iskolába, de két éve költöztünk ide az állam másik feléből. Temperát szeretek a legjobban használni, na meg ceruzát.

– Miért pont a rajz? Ha jól tudom, mindenből kitűnő voltál, de így nincs lehetőséged például az orvosira.

– Nem akarok orvos lenni. És ezt Carlisle elfogadja.

– Akkor mi akarsz lenni?

– Azt még nem tudom, de az biztos, hogy a Dartmouth-ra megyek.

– A testvéreid után.

– Honnét tud ilyeneket?

– A környékbeli nénik pletykásak. Cullenékről sokat beszélnek.

– Képzelem.

– Örülj neki. Jó híretek van.

– Hipp-hipp hurrá.

– Menjünk tovább. Vagy mégsem.

Az a drágalátos csengő! Hogy nem tudott öt perccel korábban megszólalni!

Felpattantam a helyemről és se szó, se beszéd, kimentem. Nem igen bírtam már odabent, a fülledt teremben. Cullen megőrült. Hallottam a hátam mögül. Fogalmuk sincs az egészről. Az emberek azt hiszik, hogy ismernek minket, hogy mindent tudnak rólunk. Pedig ez koránt sincs így. Az emberek tudatlanok. És ennek örülniük kellene. Ehelyett rajtunk csámcsognak.

Meglógtam tesiről. Rosszullétre hivatkozva elmentem. Pontosabban az autóban kuksoltam. Ott már nem értettem, miért volt olyan jó illata. Innen nézve jelentéktelennek tűnt.

Épp belemerültem volna a zenébe, amikor megkocogtatták az autóm ablakát. Mr. Ryan volt az.

– Mit akar?

– Nem órán kellene lenned?

– Ahhoz magának mi köze? Különben is, elkéredzkedtem. Nem éreztem jól magam.

– Beszélhetnénk?

– Mondhatok nemet egy tanárnak?

Kiszálltam a kocsiból és nekitámaszkodtam. A hűvös levegőben nem volt olyan erős a szag.

– Elárulhatnád, hogy mi bajod van. Gondolom, hogy mélyen érintett a tanárváltás, de adhatnál egy esélyt nekem is.

– Itt nem a megrázkódtatásról van szó.

– Hát akkor miről? Mondd el! Nem bánod, ha én is…

– Csak nyugodtan. Ha behorpasztja, kifizeti.

– Nem hiszem, hogy egy tanári állásból telne rá. Beszélsz?

– Maga ezt nem értheti. Olyan életem van, ha egyáltalán élet, amit a magafajta nem érthet, nem foghat fel. Más vagyok, mint a többi ember. Még a testvéreimtől is különbözök.

– Senki sem egyforma a világban. Se külsőre, se belsőre.

– De vannak különleges fajták. Mint a kutyáknál a keverékek.

– És te is más fajta vagy?

– Valami olyasmi.

– És egyedül vagy?

– Nem.

– Hm… Lehet, hogy a testvéreid nem olyanok, mint te, de melletted állnak, bármi is történjék. Az embernek azért van családja és barátai, hogy rájuk támaszkodjon. Bár a korodbeli lányok nem éppen a családjukkal vitatják meg a kényes kérdéseket. Hanem a barátnőikkel, a barátjukkal. Te is megbeszélheted velük.

– A családom a barátom és Sophie. De ő sem érthet meg. Nem fogadna el.

– Biztos vagy ebben? Mert ha igazi barátnő, elfogadna. Ez a fiúddal is így van. Mi olyan vicces?

– Miért feltételezi mindenki, hogy van barátom?

– Talán mert okos vagy és szép.

– És ilyenkor szokott a fiúk szeme felcsillanni, a lányok pillantása gyilkossá válni.

– Olyan gyilkossá nem válhat, mint a tied. És az én szemem sem csillanhat fel, mert a tanítványom van.

– És van barátnője.

– Nincs. Pont azért jöttem ide, hogy felejtsek. A menyasszonyom meghalt.

– Sajnálom. Megkérdezhetem, hogyan történt?

– Támadás. Valami állat volt. Még most sem tudják, micsoda.

– Seattle-ben lakott?

– Igen. De ezt honnan tudtad?

– Ott voltak ilyen támadások, olvastam az újságban. Az egész térségben ez zengett. Végülis a környéken történt.

– A környéken?

– Forksban laktam. Előtte, a támadások idején, pedig Seattle-ben.

– Szerencséd van, hogy nem esett bajod.

– Igen.

– Lassan mennem kéne.

– Azt hittem nem várja senki.

– Csak az autószerelőm. Szervizben van a kocsim.

– Gyalog akar odáig elmenni?

– Nincs más választásom, ha vissza akarom kapni az autót.

– Én elvihetem – gyorsabban beszéltem, mint gondolkoztam. Egy autóban ülni vele, egy szűk térben… De már nem vonhattam vissza.

– Kösz. Még a végén megkedvelsz. Persze nem túlságosan.

– Nem túlságosan – adtam igazat. Persze nem voltam benne biztos, hogy nem e kedvelem már így is éppen eléggé. Ha hazaérek, beszélnem kell Edwarddal. A tanáromba nem zúghatok bele! Meg másba se nagyon. Ide segítség kell.

– Hallottam, hogy összezördültél az egyik elsőssel.

– A helyemen állt.

– Nem vagy egy kicsit erőszakos?

– Mindenki tudja, hogy az az én helyem. Téma lezárva.

– Oké. Ahogy akarod.

És a szerelőig meg se szólalt. Nekem meg végre nem kellett levegőt vennem.