Edward nem segített valami sokat. Csak annyit mondott, hogy tartsam magam távol a tanártól. De hozzáfűzte, hogy talán jobb lenne, ha lenne valaki, aki vigyázna rám. De ez csak egy gondolat volt. Ami aztán tetté érlelődött.

Nem láttam semmi furcsát másnap a diákok fejében. Mintha mi sem történt volna. Nyugodtan mentem egyik óráról a másikra. Persze a közelgő rajzóra megrémisztett, de nem volt gáz.

– Komolyan te vitted el tegnap Ryan tanárurat?

– Igen Crissie, én voltam. Nem kell felfújni.

– Én nem is…

– Mi az?

– Fordulj hátra!

– Egy srác téged néz.

– Engem?

– Ne csinálj balhét abból Alexandra, hogy valaki téged néz.

– Maga csak ne szóljon bele, Mr. Ryan.

– De ki ez? Nagyon helyes.

Már igen kíváncsi voltam, ki lehet az, mivel mások fejében is ő járt. Belenéztem azoknak a fejébe, akik a srác felé fordultak. De elég volt egy gondolatot látnom, máris fénysebességgel fordultam meg.

Jacob Blackkel néztem farkasszemet. Ami, tekintve arra, hogy ő tényleg farkas, elég bizarr kifejezés.

– Te meg mit… – szűrtem ki a fogaim között.

– Gyere ide és megtudod – felelte és intett.

– Asszem én ma nem eszem semmit. Inkább megkérdem, mit akar.

– Ms. Cullen, ennie kell.

– Majd máskor! De azért köszönöm, tanár úr!

Mindenki engem nézett, ahogy átvágtam az ebédlőm.

– Le fogja támadni.

– Tuti neki esik.

– Az indiánnak vége.

– Te meg mit keresel itt, Jacob?

– Nyugi, és tedd le magad.

Engedelmeskedtem.

– Edward, ugye?

– Ehhez gondolatolvasónak kell lenni?

– Nem is gondoltál rá. Eddig.

– Csak aggódik.

– És téged küldött felvigyázónak?

– Igen.

Jacob büszkén kihúzta magát, én meg hangosan felnevettem. Az egész kantinban néma csönd lett.

– Hupsz. Azért remélem, tudod, hogy lesz egy-két keresetlen szavam hozzád is és a bátyámhoz is.

– Már alig várja, hogy kioszd. Na meg én is.

– Jacob!

– Bocs, ez hangos volt.

– Másképp nem is lehet gondolkodni.

Jacob grimaszolt. Nem szerette a gondolatolvasást. Bár én tudom, hogy belül ezzel úgy volt, bárcsak neki is lenne ilyen képessége.

– Szóval, hol az a szörnyű tanár?

– Ott ül a többi felnőttel. A szőke.

– Olyan, mintha tömör nyálból lenne. Nem ilyet képzelnék el melléd.

– Te csak ne képzelődj! Semmi közöm hozzá, azon kívül, hogy a tanárom.

– Ennek örülök. Jut eszembe! Délután segítesz?

– Persze. De nem értem mit töröd magad. Nem fenyeget minket veszély.

– Nem baj. Azért nem árt harckészültségben lenni.

– Csak mert Edwardnak ez a rögeszméje, még nem kell csinálnod.

– Szeretek veled harcolni.

– Vagyis szeretsz kikapni.

– Nagyon vicces, „Miss. Tökéletes”. Sophie ide tart.

– Tudtam anélkül is, hogy szóltál volna.

– Sziasztok! Jacob, te mit csinálsz itt?

– Beiratkoztam.

– Azt hittem, te már kinőtted a középiskolát.

– Jacob? Soha.

– Fiatalabb vagyok Alexánál.

– Jaja.

– Téged se nézlek gimnazistának Alexa.

– Pedig el kell hinned, hogy még csak 18 vagyok.

Jacob felkuncogott. Sophie kérdőn nézett rá, de én leintettem.

– Hát srácok, akkor később találkozunk.

– Persze. Szia!

– Bejössz rajzra?

– Persze. Miért ne mennék?

– Nem is tudom… Mindegy. Sziasztok!

– Ez mi volt?

– Azt hiszi nem fogok órára menni, mert gyűlölöm a tanárt.

– Aha. A szőkét?

– Igen. És ha még egyszer nem bírsz magaddal…

– Bocs. De a te szádból hallani, hogy csak 18 éves vagy, kész röhej. Most komolyan! Te vagy a legöregebb az egész Cullen családban. Vénasszony.

– Pofa be! Megyek órára. Neked is azt kellene tenned, ha nem akarod, hogy kirúgjanak. És akkor, hogy fogsz vigyázni rám? Edward csalódott lesz és mérges.

– Oké-oké, értem én. Máris megyek. Rabszolgahajcsár.

– Mondtál valamit?

– Semmit.

Elégedetten mosolyogtam. Legalább Jacobot sikerült kikészítenem mára. Csak szét ne verje az iskolát. Na állj! Neki rám kell vigyáznia. Ugye rajzra nem akar bejönni?

Emlegetett rajz. Egyenesen engem bámul. Még csak nem is leplezi. Ez már nem számít molesztálásnak? Mindenesetre visszabámultam. Elég idegesítő volt, hogy az arcáról nem tudtam semmit sem leolvasni. Teljesen közömbösen bámult. Mintha csak egy tárgy lennék. Vagy még az sem. Egy szép tárgyra az ember csodálattal néz, de ő még úgy se. Mintha nem is állnék itt. Mintha a levegőt bámulná. Ki ez a férfi?

A rajzteremben egy halom festőállvány áll. Mindegyiken nevek voltak. Sajnálatomra az enyém nem leghátul volt. A „némaember” bejött a terembe.

– Biztos meglepődtetek a vásznak láttán. A mai órán még szabadúszók lehettek, azt festetek vagy rajzoltok, amit csak akartok. De úgy dolgozzatok, hogy a művetek alapján hozok döntést egy bizonyos kérdésben. Jó munkát!

Palettát és ecsetet ragadtam. Először is kikevertem a színeimet. Azon nem kellett gondolkodnom, mit fessek. Ugyanazt a nőt, akit már annyiszor láttam álmaimban. Csak most egy gyönyörű tó partján állt. Hajába belekapott a szél, a kezével próbálta visszafogni. Gyönyörű, vörös, hosszú, hullámzó haja volt. A víz csillogott a napfényben vele együtt.

– Érdekesen alakul – összerázkódtam a hátam mögül érkező hangra. A következő pillanatban pedig megcsapott az illata is. Finom és édes.

– Kinyitná az ablakot? Fülledt a levegő.

– Persze.

A beáradó friss levegő tényleg segített. Főleg, hogy nem szélirányban állt a tanár.

– Elárulod, minek készül?

– Na, ez az, amit én sem tudok. Álmomban láttam.

– Én egy ilyen álomból fel sem ébredtem volna a helyedben.

– Hát én se. De a rajzórát, hogy hagyhatnám ki? – kérdeztem nem kevés iróniával a hangomban.

– Nagyon vicces. Dolgozz tovább. Még visszanézek.

Csak azt ne!

Óra végén mindenki a helyén hagyta a festményeket a tanár kérésére.

– Mindenki hagyja ott az alkotását, hogy megnézhessem. A legjobb mű festője jutalmat is kap.

A legtöbb lány arcán széles mosoly terült el. A jutalom hallatán piszkos gondolataik támadtak.

– Alexandra kérlek, várj.

– Tessék?

– Szeretném, ha tisztáznánk egy-két dolgot.

– Mármint?

– Tudom, hogy nem kedvelsz – felhorkantam – De jobb lesz, ha megpróbálsz együttműködni. Ezt az évet együtt fogjuk tölteni, és te tehetséges vagy. Igazából a jutalom egy versenyen való részvétel New Yorkban. Az összes államból fognak érkezni tehetségesebbnél tehetségesebb diákok. Ahogy elnéztem, nagy rá az esély, hogy ezt a lehetőséget te kapd. Akkor viszont előfordulhat, hogy néhány délutánt bent kell töltened velem. De a végső győzelemért talán lehet ennyi áldozatot hozni.

– Mégis mi érne nekem annyit?

– Majd megtudod. Hamarosan.

– Lexi?

– Jacob, szia. Már végeztél?

– Nem… csak gondoltam megnézem, hogy vagy,

– Beszéltél Edwarddal? – kérdeztem mérgesen

– Ne haragudj, ő hívott.

Sóhajtottam, és a tanáromra néztem.

– Menj csak, nem akarlak feltartani.

– Viszlát – mondtam komoran. Jacob csak biccentett. Csak a teremtől biztos távolban szólalt meg.

– Nem áll jól ez a hosszú szoknya.

– Fogd be, Bolhás!

– Kikérem magamnak! Lexi?

– Tessék?

– Beszélhetnénk? Őszintén?

Nem értettem mit akar. Az arca zavaros volt.

– Persze, mondd csak.

Leültünk a falhoz. Magunk közé tettem a könyveimet. Jacob kinyújtotta hosszú lábait, míg én összekuporodtam.

– Hiányoznak a többiek – na, erre nem számítottam – De jó itt lenni, csak… kezdenek a dolgok kicsit furcsák lenni. Tudod Nessie…

– Jacob, még korai. És legyenek akármilyen fellángolásai, végül téged fog választani. Te vagy az ő farkasa.

– Ugye? – szélesen elvigyorodott, kivillant fehér fogsora.

– És karácsonyi szünetben újra Forksban leszünk. Charlie már biztos hiányolja a társaságodat.

– A tiédet meg Jared. Komolyan, mintha te lennél a világ közepe. Ha nem imádná Kimet, azt hinné az ember, beléd van zúgva. De ez Paulra is mondható.

Ez egy kicsit így is volt, de pont, mint Jake, Jared sem tudott távol lenni a bevésődés tárgyától. Ezért a húgaként kezel. De valami összeköt minket. Talán majd a fiának az én lányom lesz a bevésődése, vagy Paulé. Majdnem, mint Belláéknál. Így a gén összeköt minket, csak előbb találkoztak Kimmel és Rachellel. Amit én nem is bánok.

– Elmentem! Jacob hol van?

– Nem tudom. Este kiment, azóta vissza sem jött.

Edward nem úgy tűnt, mint aki aggódik. Én is elintéztem egy vállrándítással, és elindultam.

Jacob nem volt az ebédlőben. Belenéztem az emberek fejébe, de sehol sem láttam a szívtipró indián srácot, mint ahogy sokan gondoltak rá tegnap.

A rajzterem már vissza volt rendezve. Néhányan hőbörögtek, mert nem tudták befejezni a „művüket”. Kivételesen Mr. Ryan az egész órát végig beszélte, így nem kellett levegőt vennem. De óra után megállított.

– Alexandra, kérlek várj egy pillanatot. Lenne itt valami.

– Igen? – kérdeztem közömbösen.

– Emlékszel, hogy beszéltem a jutalomról. Nagy eséllyel indulsz érte. A díj egy versenyen való részvétel. Ami még nagyobb díjjal kecsegtet.

Na, ez már felkeltette az érdeklődésemet.

– Milyen verseny? És milyen díj?

– Egyelőre csak ennyit mondok. Ha jóváhagyják a festményedet, megtudod.

– Jóváhagyják?

– Beküldtem egy képet róla. De mindent a maga idejében.

Felkaptam a vizet. Miért nem tudok olvasni a gondolataiban? Ne célozgasson itt nekem!

Miközben magamban dühöngtem, észrevettem valamit az asztalán.

– Az mi? – egy képre mutattam.

– Hogy ez? Az egyik vadászatom után készült. Szép farkas, mi? Én lőttem.

– Maga?

– Igen. Tegnap a házam mögött is volt egy. Óriási volt! Már rég nem vadásztam.

– Álljunk csak meg! Óriási? Mármint farkas?

– Igen. Hatalmas volt és rozsdabarna. Azt hiszem, el is találtam.

– Mi? – a hangom egy oktávval feljebb csúszott. A torkomat félelem szorongatta.

– Igen. Valószínűleg eltaláltam. De miért vagy ilyen rémült?

Nem tudtam válaszolni. Egyszerűen csak hátat fordítottam neki, és emberi tempóban kirohantam az épületből. Bepattantam a kocsiba, és százötvennel száguldottam haza. Edward fogadott az ajtóban.

– Mi történt?

Félrelöktem, és a szobámba mentem. Ledobtam a táskámat. Majd rájöttem, lehet, hogy feleslegesen aggódom, és Jake itthon van.

– Hol van Jake?

– Nem tudom. Még nem jött haza. Iskolában sem volt? Minden rendben?

– Talán. Remélem.

Elfutottam a bátyám mellett, ki az erdőbe. Nyugatnak vettem az irányt, Ryan háza felé.

Olyan közel mentem, hogy már látszott a háza. Kicsi, de otthonos laknak tűnt. Otthon volt. A hálószobából nyílt egy ajtó az udvarra. Üvegből volt az egész, és nem volt elhúzva a függöny. Épp átöltözött. A felsőteste izmos volt, már majdnem annyira, mint Jacob-é. Erővel elfordítottam a fejemet, és a természetre koncentráltam. Hangokra, szagokra, foltokra. Aztán észrevettem. Pár csepp alvadt vér a bokor tövében. Odamentem, és közel hajoltam. Hirtelen megcsapta az orromat Jacob jellegzetes illata. Olyan, ami csak a félvéreknek van. Amilyen csak egy alfának van. Felegyenesedtem, és körbe szaglásztam. Nagyon halványan, de észak felől éreztem egy kis illatot. Nem voltam benne biztos, hogy Jacob-é, de egy próbát megért.

Mielőtt elindultam volna a szag után, még egyszer a házra pillantottam. Ryan ott állt az ablakban, és egyenesen engem nézett. Rámeredtem, majd észbe kapva elindultam felfelé a dombon, északnak. Hallottam az elhúzódó ajtót, majd a lépteket a füvön. De nem törődtem vele. Pedig kellett volna. Hisz muszáj volt lassan közlekednem, hogy ne veszítsem el a nyomot. De így követhetett.

Halk nyüszögésre lettem figyelmes egy bokor mögött. Átléptem, és egy kis tisztáson meglátta őt. Farkas alakban feküdt kinyúlva a földön.

– Jake! – sikítottam. Mellé térdeltem, és elkezdtem tapogatni. Lőtt sebet kerestem, s közben megpróbáltam gondolatban üzenni Edwardnak. Csak remélni tudtam, hogy megtalálnak.

Amikor öt perc után megzörrent a bokor mögöttem, megörültem, bár először nem tűnt fel, hogy nem hallok gondolatokat.

– Menj félre!

Ryan hangja villámcsapásként ért. Felé fordultam. A pillantása hideg volt, szeméhez puskát tartott, és egyenesen Jake-re szegezte.

– Menj onnan! Ez egy vadállat.

– De hát megsérült!

– Meg kell döglenie!

– Nem! – elé álltam. Közé és Jake közé. Megvédem őt a saját jóval puhább testemmel, mint egy vámpíré. A golyó engem megfog. Nem nagyon, de egy kicsit belefúródik a testembe. De akkor sem hagyom, hogy a barátomat bántsa. A legjobb barátomat.

– Alexa…

A becenevem lágyan hagyta el az ajkait. Mint egy dallam. Ami most nem hatott meg.

– Nem bánthatod! Én… ismerem őt. A barátom.

Jake okos szeme rám szegeződött. Tele volt hálával és melegséggel.

– A barátod? Egy farkas? Hisz csak egy állat.

– Ez nem igaz! Nézz rá! A szemébe! Ő nem egy vadállat. Szeretem őt.

– Jobban, mint az életedet?

– Igen – suttogtam erőtlenül. Edward, hol vagy már? – Ő a barátom.

– Ezt nem veszem be. Állj félre.

– Ha le akarod lőni, előbb engem. Ez a farkas nagyon fontos egy kislánynak, aki a lelkem jobbik fele. Ha meghal, a lány belepusztul, ahogy én is. Kérlek…

– Alexa…

– Alexa!

– Edward! Carlisle! – megkönnyebbült sóhajtás szakadt fel a mellkasom legmélyéről, ahogy családom tagjai feltűntek – Emmett, Jasper… – Emmett volt a legközelebb, az ő vállába temettem az arcom.

– Semmi baj, hugi. Itt vagyunk. Megmentjük.

– Kész csoda, hogy megtaláltad, lányom. Már régi a seb…

– Carlisle – köszörülte meg a torkát Edward.

– Menj el, a farkast pedig bízd ránk.

– De Alexa…

– Kérlek. Ehhez semmi közöd. Ez a farkas és a társai nem bántanak senkit. Hozzánk tartoznak.

– Legyen. De légy óvatos… – Jake-re pillantott, majd hátat fordított, és elment.

A fiúk a vállukra vették a hatalmas állatot. Csak azt nem értettem, hogy Jake miért nem változott vissza a lövés pillanatában?

– Jacob, tudom, hogy eddig biztonságosabb volt így, de amint visszaértünk, jó lenne, ha visszaváltoznál.